A fiam tizenhat éves volt, amikor olyat tett, amitől tátva maradt a szám, és amivel teljesen átértékelődött bennem minden…

Egyike voltam azon szerencsés gyerekek, akik könnyen tudtak tanulni. Amikor szülő lettem, szerettem volna, ha mindkét gyermekem a nyomdokaimba lép, ezért minden lehetőséges támogatást megadtam nekik, hogy jól teljesítsenek az iskolában. Andrea, a lányom olyan volt, mint én. Gyorsan tanult, és jó jegyeket szerzett. Annak ellenére, hogy Dáviddal is ugyanannyit foglalkoztam, már az első években is látszott, hogy nagy kihívás lesz számára (számomra) az élet. 
Nagyon kedves, szerető fiatal volt, soha nem okozott problémát senkinek, de minden este ott kellett vele ülnöm, hogy befejezze a házi feladatát, magántanárokat kellett fogadnom, hogy tudja tartani a tempót a többiekkel, de így is sokszor sírt, sírtunk. Láttam, ahogy egyre jobban elcsügged, és elveszti az érdeklődését a tanulás iránt. Kételkedni kezdtem magamban. Mit csináltam rosszul, miért nem tudom motiválni?Dávid tizenhat éves volt, amikor olyat tett, ami nagyon meghatott, és alapjában megváltoztatta gondolkodásomat.

A nappaliban ültünk, amikor megcsörrent a telefon, és jött a tragikus üzenet, hogy édesapám súlyos szívrohamot kapott, és 79 évesen elhunyt. Papa, ahogy Dávid hívta, kisfiam első öt évében minden nap az élete része volt. A férjem éjjel dolgozott és nappal aludt akkoriban, Papa volt, aki elvitte Dávidot hajat vágatni, fagyizni, ő focizott vele ezekben az években.  Amikor beléptünk a temetőben a ravatalozóba, csak álltam az ajtóban és néztem az apámat. A gyerekeim a két oldalamon álltak, éreztem, ahogy Dávid fogja a kezemet, amint befelé lépkedtünk. Rengeteg rokon és barát állt bent, volt, aki néhány mondatot mesélt apámról, volt, aki csak megérintette a kezemet együttérzést nyilvánítva. Hirtelen éreztem, hogy Dávid nincs mellettem.

Megfordultam, és láttam, hogy a bejárathoz közel segít az időseknek fel- és lelépni a lépcsőn, bejönni az ajtón. Nagy részük idegen volt, mégis a karját nyújtotta a nehezen vagy bottal mozgóknak, hogy odavezesse őket a nagyapjához, hogy még egyszer utoljára láthassák a koporsóban. Később este a temetkezési vállalkozó azt mondta, hogy még egy koporsóvivőre lenne szüksége. Dávid

azonnal megkérdezte: Uram, én segíthetek? A férfi azt javasolta, hogy inkább maradjon a nővérével és velem, de Dávid megrázta a fejét. „A papa vitt, amikor kicsi voltam. Most én jövök, hogy segítsek neki.” Amikor meghallottam ezt sírni kezdtem, és azt hittem, soha nem lesz vége a könnyeimnek. Ettől a pillanattól kezdve tudtam, hogy soha nem szidom többé a fiamat a rossz jegyeiért. Soha többé

nem várom el, hogy legyen „valaki”, mert senki nem lehet olyan jó ember, mint amilyen lett az fiam. Együttérző, gondoskodó – és nem a könyvek tanították neki ezeket a dolgokat. Hanem az élet, és Papa. Ő már húsz éves, és továbbra is átadja másoknak a benne lévő kedvességét, szeretetet, együttérzést, bárhová is megy.

Nem a tudomány és a matematika tudása tesz különlegessé egy embert, hanem a hatalmas nagy szíve.