Patrick Kilonzo Mwalua régóta küzdött vesebetegséggel, de fontos állatvédő munkáját a száraz évszakban addig folytatta, ameddig csak tudta. 

Meghalt a kenyai Patrick Kilonzo Mwalua, aki korábban különösen fontos, főként egymaga végzett állatvédő munkássága miatt került be a hírekbe. A 48 éves férfi a Tsavo West Nemzeti Park területén, a világ egyik legszárazabb területén szállított ki napi nagyjából tízezer liter vizet, életben tartva ezzel az amúgy pusztulásra ítélt elefántokat, bivalyokat, antilopokat, zebrákat, és a többi itt élő állatot.

A környéken „a vizes emberként” ismert Mwalua halálhírét családja jelentette be a közösségi médiában, írja a helyi sajtó. Azt írták: „Mi, Patrick Kilonzo Mwalua családja szeretnénk bejelenteni a halálhírét, a veseleállás elleni hosszú küzdelme után”. Emellett megkérték a férfi követőit, hogy ha tehetik, támogassák a család további állatvédő munkáját.  

A tartályos ember  felesége a Facebookon írt hosszabb posztjában a szeretet, a kedvesség és a jótékonyság lángoszlopaként méltatta férjét, és azt ígérte, hogy „meg fogjuk adni neki a méltóságteljes búcsút, amit valóban megérdemel”. Az egyelőre nem derült ki, hogy milyen formában fogja folytatni Mwalua munkáját a család.

Mwalua korábban egyszerű gazdaként dolgozott a környéken, ám a globális felmelegedés miatt évről évre egyre nagyobb problémát okozott neki a szárazság. A lelkes természetvédő ekkor úgy döntött, hogy a nemzeti park állatainak megsegítésére szánja az életét: adományokból szervezte meg a „vízosztást” az állatok körében. Haláláig összesen majdnem félmillió dollárt gyűjtött össze a GoFundMe-n. A kezdetekről így számolt be:

Nem kapunk annyi esőt, mint egykoron. Tavaly júniusban esett utoljára. Muszáj volt innom adni az állatoknak, mert úgy éreztem, enélkül elpusztulnak.

Egy másik ponton pedig így foglalta össze munkáját: „Egy csepp víz sincs itt, az állatok ezért teljesen az emberekre vannak hagyatva. Ha nem segítünk rajtuk, meghalnak” – mondta a Dodo című lapnak adott interjújában. Hetente legalább négyszer megérkezett a nemzeti parkba tartályautójával, ahol az állatok üdvözölték őt, mert tudták, hogy túlélésük múlik rajta.

Egyszer azt idézte fel: „Előző éjjel ötszáz bivaly várt az itatónál. Mikor megérkeztem, megérezték a víz illatát, és annyira izgatottak lettek, hogy mindenféle félelem nélkül körbevették a járművet”.