Nekem mindig is mosolygós volt az alaptermészetem, és nem okozott gondot a hangos köszönés sem, így azt gondoltam, hogy ez a feladat könnyen fog menni. Két napunk volt a projekt elvégzésére, és az írásos beszámoló megalkotására.
Másnap a férjemmel és a legkisebb gyermekünkkel elmentünk a közeli kis kávézóba, ahol néha reggelizni szoktunk. Én beálltam a sorba, hogy kikérjem hármunknak a menüt. Ekkor azonban váratlan dolog történt: kinyílt a kávézó ajtaja, és két szakadt, mondhatni büdös hajléktalan lépett be. Az emberek mozgolódni kezdtek, többen kiálltak a sorból, és visszamentek az asztalukhoz. De én egy lépést sem tettem. Az egyik férfi bozontos hajával, fénylő mosolyával, csillogó, élettel teli kék szemével rám nézett, majd a pincérlányhoz fordult és azt mondta: “Kérnénk szépen két kávét.”
A társa láthatóan rossz bőrben volt, valószínűleg pszichés zavarokkal is küzdhetett. A kék szemű férfi elővett némi aprót, amit biztosan az utcán kért az emberektől. Csak annyi pénzük volt, hogy egy-egy kávét vegyenek, és ennek fejében pár percig élvezhessék a kávézóban uralkodó meleget. Ezután könnybe lábadt a szemem, és odaszóltam a lánynak, hogy még két adag reggelit tegyen a tálcára, amit én fizetek. Ezután kerestünk a hajléktalanokkal együtt egy üres asztalt, ahová leültek, és könnyes szemmel mondtak nekem köszönetet, amire én is csak könnyes szemmel tudtam válaszolni.
Visszamentem az asztalunkhoz, a férjem megfogta a kezem és azt mondta: “Ez az oka, amiért a Teremtő úgy rendezte az életünket, hogy útjaink keresztezzék egymást. Te mindig reményt és erőt adsz nekem.”
Aznap megírtam a beszámolómat a kávéházi történetről. A tanárunk megkérdezte, hogy felolvahatja-e hangosan. Bólintottam. Amint a soraimat olvasta, rájöttem, hogy ezzel a cselekedetemmel milyen példát mutattam a kisfiamnak, a csoporttársaimnak, és magamnak. Megtanultam, és példával másoknak is bemutattam, hogy milyen eget rengetően fontos az ELFOGADÁS az életünkben.