Annak idején volt egy osztálytársam, Misi, aki közepes tanuló volt, egy tárgyat azonban különösen szeretett: a matekot. Néhány versenyen első és második helyet is elért. A családja szegényesen, de méltósággal élt: az anyukája volt az iskolai takarítónő, aki minden nap keményen dolgozott. Sokszor Misi segített neki az órák után, mit sem törődve azzal, hogy osztálytársai először csúfolták emiatt. Később megszokták, és elfogadták ezt.

Ica néni, a biológia tanárnőnk azonban, láthatóan nálunk sokkal többet foglalkozott ezekkel az ún. társadalmi különbségekkel. Misit, mivel az anyukája nem volt úgynevezett magas társadalmi státuszban, nem sokra becsülte, és elmondta neki, hogy szerinte semmi sem sikerül majd neki, és a társadalom szégyene lesz! Az egész osztály előtt ráripakodott, hogy egy takarítónő fia sose lesz vezérigazgató, az igazgató fia pedig nem “süllyed le” soha az ő szintjére.

Szegény Misi nem volt abban a helyzetben, hogy bármit visszaszóljon a tanárnőnek….Azonban nemrégiben, a 20 éves osztálytalálkozónkon Ilona néni csúnyán megszégyenült:

Bár csúnya öregasszony lett, a hozzáállása mit sem változott, egyenként, gonosz hangsúllyal megkérdezgette tőlünk, hogy ki mivel foglalkozik. Mikor Misihez ért, megkérdezte tőle is:

– Misi, ugye nem padlót mosol?

– Nem – felelte Misi – házakat építek.

– Segédmunkás vagy? – kérdezte Ilona néni.

– Van egy építkezési vállalkozásom, én vagyok az igazgató – felelte Misi.

Ilona néni belesápadt, és nyilvánvaló volt, hogy beléfagyott a szó, nem tudott semmit sem mondani. Ráadásul Misi nagylelkűen viselkedett, és az osztálytalálkozó után megkérte a sofőrjét, hogy vigye haza a tanárnőt.

Látható tehát, hogy tényleg igaz az, az idő mindenkit oda tesz, ahová való: minden királyt a trónjára, és minden bohócot a saját cirkuszába! Nem az ún. társadalmi státusz számít, hanem a kitartás. Neked mi a véleményed?