Mélyen hiszem, hogy gyerekkorunk formálja, kik leszünk felnőttként, milyen értékeket tartunk fontosnak, és hogyan állítjuk fel a prioritásainkat. Ekkor tanuljuk meg (vagy sem) a becsület, a tisztelet, az adott szó fontosságát, a kötelességtudatot, a szeretetet és a vágyakozást.
Ideális esetben a szülők, nagyszülők és más családtagok szeretete és gondoskodása érzelmi biztonságot nyújt számunkra. Ez az alap adja meg azt a szilárd önbizalmat, ami segít minket a felnőtt életben.
Azonban gyakran elgondolkodom azon, hogyan lehet az, hogy felnőtt emberek sem ismerik az alapvető udvariassági szabályokat. Például: a köszönés.
Egyszerűnek tűnik, mégis sokan mintha elfelejtették volna. Számomra teljesen természetes, hogy ha belépek valahova, előre köszönök. Ha férfiakkal találkozom, még ha fiatalabb is vagyok, őket illeti meg az első köszönés joga. Azonos neműek esetében, ha fiatalabb vagyok, én köszönök először az idősebbnek. És ha alacsonyabb társadalmi rangban állok, akkor is én kezdem a köszönést.
Számomra a köszönés a tisztelet alapvető megnyilvánulása. Ismétlem: számomra.
Azonban nem egyszer tapasztaltam, hogy bizonyos emberek, köztük szülőtársak, szomszédok és ismerősök, soha nem köszönnek vissza. Érdekes módon mindig ugyanazok. Köszönök, ők rám néznek, és egyszerűen továbbmennek. Köszönök, de úgy tesznek, mintha nem hallották volna. Vagy éppenséggel annyira „elfoglaltak”, hogy nem érnek rá viszonozni a köszönést.
Volt egyszer egy szülőtárs, aki rendszeresen nem köszönt vissza senkinek. Majd a minap elküldött egy levelet, amelyben arról írt, milyen fontos az illem. Szívem szerint megírtam volna neki: „Te beszélsz illemről, amikor még köszönni sem tudsz? Amikor soha nem engedsz el senkit udvariasan az autódban ülve? Hogyan beszélhetsz illemről, amikor egy egyszerű autós üdvözlésre sem reagálsz?”
Olykor megmondanám nekik a véleményem. De valószínűleg nem értenék meg. Amíg el vannak telve magukkal, addig más hangját nem hallják meg. Talán tényleg nem hallanak? Lehet, hogy egyszerűen csak süketek, és én eddig tévesen azt hittem, hogy neveletlenek.
Így röviden ennyi lenne a gondolatom a köszönésről.