A lányom jövő ősszel hozzámegy a fiúhoz, akivel 14 évesen találkoztak először, és egy év barátság után szárbaszökkent közöttük a szerelem. Tulajdonképpen együtt nőttek fel, elvégezték az iskoláikat, kinőttek a kamaszkorból, dolgozni kezdtek és most elérkeztek a következő lépcsőfokhoz az életükben.
Mióta bejelentették, hogy összeházasodnak, ez az információ ül minden gondolatom alján. Olyan lett, mint a messenger üzenetekben a mondatok végén – a pontok helyett – kitett mosolygó szmájli
A gyakorlati kérdéseken való elmélkedés, milyen hely, milyen ruha, milyen kaja stb mindig ugyanarra a mondatra fut ki: Te jó ég, az én kicsi babám!

Pedig már régen kinőtte a tipegőket, de valahogy a szemeim, vagyis.. inkább a szívem, még mindig ugyanannak a csöppségnek látja, akit 24 évvel ezelőtt először a karjaimba vettem.
Ó igen, az első találkozásunk katartikus pillanat volt. Imádtam, örültem neki, végtelenül boldoggá tett, és oly csúnyácska volt, hogy elhatároztam, soha senkinek sem fogom megmutatni.
Nem túlzok, egy shar pei-be oltott Yoda mesternek láttam. Ráncos, piros, formátlan. Persze aztán pár hónap alatt kipendült, most pedig biztos vagyok abban, hogy számomra nem lesz nála szebb menyasszony hetedhét galaxisban…..és eszembejut amikor ő látott a legszebbnek engem. 3 éves volt akkor.

A tömött buszon utaztunk, az ölemben ült, szemben velem, és az arcom simogatta.
– Te vagy a világ legszebb anyucikája. -mondja és a körülöttünk állók velem együtt olvadoztak, micsoda tündéri, édes gyermek.
De ő még tudta ezt fokozni, mert hozzátette:
– Neked van a világon a legszebb bajuszod!